A Königsjodler jó eséllyel pályázhat az Ausztria legszebb klettersteigje címre. Aki bizonytalan ebben, csak nézze meg a bemutató videót... (Aki elhiszi, annak is érdemes megnéznie.) Az élményt viszont nem adja ingyen: noha nehézség szempontjából "csak" D besorolású, extrém hosszúsága, tengerszint feletti magassága, a leküzdendő nagy szintkülönbség és a viszonylag kevés könnyebb szakasz miatt a Keleti-Alpok legnehezebb sportklettersteigjei közé tartozik. Még idén meg akartuk látogatni, mert azt hallottuk, hogy októbertől természetvédelmi okokból végleg lezárják. Utóbb egyébként kiderült: februárban meghosszabbították az engedélyeit 2018-ig.
Az augusztus végi havazások után némi javulást jósoltak, így nekivágtunk az útnak. Sötétedésre értünk a parkolóhoz, innen fél óra gyaloglás fel az Erichhütte menedékházig, ahol az éjszakázást terveztük. Itt jött az első meglepetés: a házat zárva találtuk. "Bármi esetre" volt az autónkban sátor és hálózsák, így kb. fél óra próbálkozás/tanakodás után visszaindultunk a parkolóhoz, amitől nem messze egy útmenti fészer kínált szinte komfortos szállást. Éjszaka Peti arra ébredt, hogy megtámadták az egerek (a kajáját), de többségi - kétharmados - vélemény szerint itt inkább képzeletbeli egerekről lehetett szó.
Egy esetleges konfliktust elkerülendő 5 órakor keltünk, hogy pirkadatra már elhagyhassuk a fészert. 1000 méter emelkedés után elértük a beszállást. Egy másik túrázó velünk együtt érkezett ide: beöltözött a klettersteighez, megnézte ahogy elindulunk, majd visszaöltözött, és lefelé vette az irányt. Akkor ezt nagyon furcsának és érthetetlennek találtuk, így utólag már kevésbé. A jó idő esetén szeptember elején még zsúfolt Königsjodleren ugyanis rajta kívül egyetlen párossal találkoztunk a nap folyamán, őket is a hegyimentők vitték le, de erről majd később.
Az út első fele a várakozásoknak megfelelően ment. Tisztább időnek azért örültünk volna, de legalább nem havazott vagy esett, és nem volt teljesen sűrű köd, sőt néha egy-egy pillanatra egészen tiszta foltokat is befújt a szél.
A Repülő Rókához érve sejtésünkkel ellentétben nem találtunk csigát a drótkötélen, így maradt a karabineres átkelés. Arra számítottunk, hogy ez előfordulhat, arra már nem, hogy nagyon nem mindegy, ezt hogyan tesszük. Erről szól a mellékelt videó... Csiga helyett az alumínium karabiner sem jó választás (csak Petinél volt acél): a drótkötél kidarált belőle egy darabot, közben fémforgáccsal borítva be minket. Szóval egy csigát, vagy legalább egy záras acél karabinert nem szabad kihagyni a csomagból.
Egész eddig nem okozott problémát a hó. Nemsokára azonban épp egy 20 méteres meredekebb felkapaszkodás után egy kis szakaszon elfedte a drótkötelet. A többieket ez nem zavarta, engem igen. A kötél kiszabadítására tett néhány eredménytelen próbálkozás után végül nagy levegőt vettem, és én is átmásztam.
Fél óra múlva már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Egy 100 méteres meredek szakaszon biztosítás nélkül kell felmászni. Száraz időben ez lehet, hogy nem olyan veszélyes, de a hóval-jéggel borított, az alján szakadékban végződő emelkedő nekem sok volt, úgy ítéltem meg, hogy biztonságosan nem lehet felmenni rajta. Az sem vigasztalt, hogy Zoli és Peti gond nélkül megtették. Kötél nem volt nálunk, a visszafordulás sem jöhetett szóba, mert az út nagy része már mögöttünk volt. Épp innen indult a klettersteig egyetlen vészkijárata, azonban a nagy hó miatt az is legalább olyan veszélyesnek tűnt. Felmerült, hogy Peti hoz kötelet a Hochkönig tetején lévő Matrashausból, de ez legalább 3 órát vett volna igénybe. További aggodalmam volt, hogy ha itt át is jutok, mennyire lesz veszélyes a terep a kiszállástól a Matrashausig, illetve másnap vissza a parkolóhoz. A lefelé vivő útról egy nyári beszámolóban olvastam, hogy elég kellemetlen: meredek-csúszós-aprókavicsos. Mindezt hóval-jéggel elképzelve abban reménykedtem, hogy hátha van másik út is lefelé a Matrashaustól, elvégre a személyzetnek is fel/le kell jutnia havas időben is. Fél óra mérlegelést követően a továbbindulás mellett döntöttem. Az ujjak végét szabadon hagyó ferrata kesztyű nem igazán hóba kapaszkodásra való, még most, két hét után is zsibbad néhány ujjbegyem. Biztos voltam benne, hogy többet nem megyek klettersteigezni: ha ez a helyzet belefér egy ferrata útba, akkor a klettersteig nem fér bele az életembe. Mindeközben a hegyimentők helikoptere poroszkált a közelben, de a köd miatt csak a hangját hallottuk. Kérdeztem is Zolit, hogy ugye nem ő hívta...
Amikor végre újra a drótra kapcsoltam magam, Zoli tovább indult Peti után, mivel már nagyon fázott, nekem pedig pihennem kellett, mert ez a helyzet végképp kiszippantotta a tartalékaimat. Egyébként is én voltam a leglassabb, na ez után végképp. A Königsjodler két legnehezebb szakasza pedig még várt ránk, mindjárt előttünk az egyik, D és C/D nehézségű úttal 100 méter felfelé a Kummetstein sziklafalán. Kellő pihenés után én is a többiek után indultam.
A Kummetstein tetején egy szlovák pár várakozott, a lányt szintén megviselte az előbbi biztosítatlan szakasz. A Kummetsteinre még felmászott, de amikor a ködből egy pillanatra feltűnt a továbbvezető út, a szemközti függőleges sziklafal (D és C), feladta. Őket kereste a helikopter. Mostmár legalább azt meg tudták mondani, hol vannak pontosan (nálunk ugyanis volt térkép). Azt még mindig nem tudtam, hogy milyen lesz a kiszállás és a Matrashaus közötti út. Zoli még nem ért fel a Jodler végére, Petit pedig - akinek elvileg már a kérdéses úton kellett lennie - hiába hívogattuk, nem volt elérhető. Arra gondoltam, hogy ha már úgyis jön a helikopter, én is levitetem magam, nem akarok mégegy kockázatos szakaszt bevállalni. Ekkor hívták a párt, hogy a köd miatt a helikopter nem tudja megközelíteni őket, gyalog indulnak értük, és leghamarabb másfél óra múlva érnek oda. Ez már kevésbé volt vonzó alternatíva, az eddigi fél órás várakozás után már rázott a hideg, így nem volt tovább kérdés, mit tegyek, pár perc múlva elindultam.
Közben Petivel sikerült beszélni, nem volt könnyű dolga. Az utat jelző - bizonyos távolságonként elhelyezett - oszlopok a köd miatt néhol követhetetlenek voltak. Mivel az elmúlt napok havazásai óta nem jött erre senki, nyomok alapján sem lehetett eltalálni a menedékházig. Végül mégiscsak sikerült valahogy. A terv az volt, hogy miután némileg regenerálódott, cuccok nélkül elindul elém. Ha nagyon nem bírnám, pl. átveszi a zsákomat, mert a biztosítatlan szakasznál elröppent erőm nem igazán akart visszatérni. Zoli közben a friss nyomok alapján már biztosan eltalál a házig. Petivel a megbeszéltek szerint találkoztunk a kiszállásnál, és rövid étkezést követően elindultunk. Az utolsó húsz percre valóban átadtam a zsákomat, úgy vonszoltam magam a házig. Kilenc után, csont sötétben érkeztünk meg.
A menedékházban megtudtuk: az eredeti tervünkben szereplő levezető út (Birgkar felé) valóban nagyon veszélyes havas időben. Utóbb láttuk, hogy ez a klettersteig leírásában is szerepelt, így az egyik - amúgy magától értetődőnek tűnő - tanulság számunkra, hogy ha valahová készülünk, olvassuk el a teljes leírást. A menedékházban javasolták továbbá, hogy magasabb helyre indulva hívjunk fel egy közeli menedékházat, akik az egyes utak járhatóságáról naprakész információval szolgálhatnak. Nem véletlenül voltunk egyedül aznap a Königsjodleren. A veszélyesnek ítélt vészkijárat valóban járhatatlan volt a hó miatt, a hegyimentők sem tudták használni, akik a párt levitték (ők egyébként éjjel fél három után kerültek kórházba). A soha többet klettersteig elképzelés pedig kiforrottabb lett reggelre: soha többet klettersteig egy hátizsákomban lévő kötél nélkül.
Lefelé természetesen volt másik út, reggel az Arthurhaus felé vettük az irányt. Ez jókora kerülő az Erichhütte parkolójához, de kellemes ereszkedés volt.
Sok tapasztalatot szereztünk. A biztosítatlan havas/jeges részeket nem számítva nagyon nagy élmény volt, még a korlátozott látási viszonyok ellenére is. Jókora motivációra is szert tettem, hogy folyamatosan javítsam a kondícióm: ha másért nem, legalább a következő klettersteigért. A Königsjodler ezzel nincs kipipálva. Mielőbb szeretném tiszta, hómentes időben is végigjárni, és egy másik arcát megismerni. De úgy gondolom, akkor sem lesz kipipálva...
Kapcsolódó cikkek
Königsjodler Bergung
06. Sept. 2010
www.matrashaus.at
Gestern abend gegen halb acht wurde ich von der Bergrettung Dienten angerufen. Sie haben eine Rettungseinsatz am Königsjodler. Ein Paar kam am Kummetstein nicht mehr weiter. Bei mir war kurz vorher ein einzelner Mann vom Königsjodler angekommen. Er sprach aber weder Deutsch noch Englisch. Wie sich später rausstellte, war dieser Mann der erste einer dreiköpfigen ungarischen Gruppe. Die anderen beiden kamen um halb zehn Uhr in der stockfinsteren Nacht am Matrashaus an. Für einen der drei war der Königsjodeler die erste alpine Tour. Aber immerhin ist es bei den dreien noch glimpflich ausgegangen. Das Paar, das am Königsjodler noch auf Hilfe wartete, musste von der Bergrettung über den Klettersteig zurück gebracht werden, weil ein Abstieg übers Birgkar wegen des vielen Schnees zu gefährlich gewesen wäre. Das ganze dauerte anscheinend bis halb drei Uhr nachts. --- Der Königsjodler ist zwar ein Klettersteig, der bei warmen Temperaturen verhältnissmäßig schnell wieder schneefrei wird, aber zur Zeit herschen bei uns heroben winterliche Minusgrade, und ich rate dringend von einer Begehung des Königsjodlers ab!
Dienten: Schwierigste Bergung vom Königsjodler
Dientener Bergretter hatten einen äußerst schwierigen Bergeeinsatz vom Königsjodler (Hochkönigmassiv).
06. Sept. 2010
www.bergrettung-salzburg.at
Erschöpftes Pärchen
Am Sonntag, 5. September, um etwa 15 Uhr riefen zwei Bergsteiger (Pärchen aus Slowakei, wohnhaft in München, 23 und 27 Jahre alt) über das Rote Kreuz St. Johann per Handy um Hilfe: Vor allem die 23-jährige Frau war komplett erschöpft und konnte nicht mehr weiter. Aufgrund der Wetterbedingungen (starker Nebel) konnte ein Rettungshubschrauber nur bis zur "Taghaubenscharte" fliegen. Er brachte um etwa 16 Uhr Bergretter aus Dienten bis zu diesem Bereich, die Bergretter stiegen dann den Klettersteig bis zum Kematsteingipfel (2772m), wo sich das erschöpfte Paar befand, auf.
Erstversorgung Ortsstellenarzt
Nach einer medizinischen Erstversorgung durch den Ortsstellenarzt der Dientener Bergrettung wurde das Paar von den Bergrettern mit seiltechnischer Unterstützung (Mannschaftszug, abseilen etc) wieder über den Klettersteig zurück ins Tal gebracht.
Der Notausstieg über das Birgkar ist nämlich derzeit aufgrund der Schneelage nicht möglich. Der Abstieg dauerte bis 2:30 Uhr in der Nacht, erst dann konnten die beiden Bergsteiger dem Roten Kreuz zum Transport ins Krankenhaus Schwarzach übergeben werden.
Dientener Bergretter raten vor Begehung ab!
Vor allem die Frau war komplett am Ende ihrer Kräfte und zeitweise im Dämmerschlaf. "Wir waren froh, dass wir unseren Ortsstellenarzt mithatten", so der Einsatzleiter der Dientener Bergretter, Bernd Kranabetter. "Wir möchten derzeit eher davon abraten den Klettersteig Königsjodler zu begehen, da aufgrund der Schneelage kein Notausstieg möglich ist".